Amikor valaki ilyen témával jön hozzám, az első dolog, amit érzek, a rémület. Félek, hogy nem tudok segíteni a saját érintettségem miatt. Valójában azonban nem is szabadna olyan embernek foglalkoznia egy gyászolóval, aki maga nem élt át egy nagyon komoly veszteséget.

Az első dolog, amit ilyenkor el szoktam mondani, hogy a gyászmunka első hat hónapjában minden normális, minden belefér, minden megengedett. A hozzátartozóktól, ha lehetőségem van beszélni velük, végtelen türelmet és toleranciát kérek a gyászoló irányába. Annak pedig, aki épp megküzd a gyásszal, fontos tudnia, hogy nem lesz „beteg” vagy „depressziós” vagy „túlérzékeny” attól, amiket ebben a hosszú időszakban csinál. Ezek olyan címkék és bélyegek, amik nem segítenek egyikünknek sem, nem visznek előbbre, nem adnak biztonságot. Nyugodtan el lehet őket engedni. Mind másképp küzdünk meg a veszteséggel. Az a tapasztalatom, hogy mindaz, ami a körülöttünk élőknek ijesztő, aggasztó lehet – sírás, elfordulás a társaságtól, veszekedés, költözés, ámokfutó szexuális élet,  költekezés, túlevés, alkohol, ilyesmik – sokkal jobb, mint az, amikor valaki összeszorítja a fogát és bemegy másnap dolgozni, fegyelmezi magát és az élet megy tovább sóhajtással hajtja tovább napjai szekerét nem adva időt magának arra, hogy megélje az érzéseit.

A második, amit ilyenkor elmondok, hogy sajnos ez nem egy „probléma”, amire megoldást fogunk találni. Ez egy helyzet, amivel meg kell küzdeni. Érzelmek, amiket át kell élni. Az az igazság, hogy ebben nem tudok segíteni. Mások sem. Kegyetlenül fájdalmas és nehéz út ez, amit mindenkinek magának kell végigjárnia. Nem lehet kikerülni, vagy levágni a kanyarokat. Erre a témára fokozattan érvényes az, amit a pszichológusi munkáról mondani szoktam: sajnos mi igazából nem tudunk segíteni senkinek. Kísérők vagyunk. Melletted sétálunk az úton, de nem tudunk erőt adni egyetlen lépéshez sem. A saját erődre kell támaszkodnod.

A harmadik dolog nem mindenkinél kerül elő, de nagyon gyakori: a bűntudattal való munka. Sok esetben találunk indokot magunkat hibáztatni, néha pedig egészen egyszerűen a túlélők bűntudatával küzdünk. Nagyon gyakori és sokat kutatott jelenség ez, noha a köztudatban nincs még igazán benne. De a bűntudattal való munka egy másik cikk témája lesz.